A csillagoknak az a bizonyos állása… II.

2. találkozó – pontosabban esemény Marije Vogelzung Budapest Eat Love alkotása

A Chili&Vanília facebook oldalán láttam meg egy héttel korábban a felhívást, miszerint jön Marije Vogelzang “evés designer” Budapestre, és három estén át egy különleges performansz lesz, amire lehet jelentkezni, de alkalmanként csak 10 ember mehet. Fogalmam sem volt, ki ez a nő, de Mautner Zsófi tuti tudja a tutit, és különlegesnek hangzott, hát jelentkeztem.

Azt képzeltem, hogy a többi résztvevő biztosan régóta követi a csajszit és munkáját, úgyhogy mint rendes nebuló én is igyekeztem felcsapni a nagy Google tankönyvet, hogy mit lehet tudni Marijeről. Egy biztos, nagyon vagány a csaj! A rengeteg érdekes fotóból, saját honlapjából és a jó pár videoból már tisztességes képet lehetett alkotni a munkájáról, és TEDen is adott elő, amit mindenkinek ajánlok megtekintésre.

Két dolog fogott meg nagyon a nőben: az egyik a természetessége és az étel iránti tisztelete; a másik az, ahogyan nem akar még több CUCCOT kreálni mint formatervező, hanem a legalapvetőbb emberi szokást alkotja újra és újra rámutatva az embereknek arra, hogy mennyire társasági lények vagyunk és mennyire fontosak ezek a szokások. A gyerekével végrehajtott zöldséges mutatvány pedig szimplán csak zseniális!

A budapesti alkalom különlegesen készült – csak nekünk, csak most, csak itt. Az A38ra önmagammal versenyezve értem a város másik feléről, de nem volt baj, mert kicsit csúszott a performansz is. Addig két másik várakozó lánnyal kezdtem el beszélgetni, akik szintén egyedül jöttek kíváncsiságból, hogy mi lehet ez.

Annyit árultak el előre a szervezők, hogy etetni fognak minket roma lányok-asszonyok, azt nem látjuk majd, hogy ki; és hogy egyesével visznek majd be minket a terembe. Még be sem mentünk, de valami egészen különleges kevert illat csapta meg az orrunkat – nem tudtuk megállapítani, hogy miből áll össze, és otthonra nem fújnék belőle, mégis nagyon finom volt. Amikor értem jöttek, már az ajtóból be lehetett látni a csupa fehér terembe, ahol szó szerint összetákolt, letakart fehér fülkék voltak félkörben elhelyezve fehér lufi csokrokkal. Előbújt belőlem a gyerek, az őszintén kiváncsiskodó, mindenre nyitott kislány, aki izgatottan várja, hogy mi lesz a következő pillanatban, Egy fehérbe öltözött lány egy halk dallamot pengetve körbejárt a gitárjával. A fülkék teteje telis tele gyümölcsökkel, ételekkel, belülről cikkek, papírfecnik, családi fotók, zenedoboz volt felragasztgatva. Ide ültettek be, én pedig megilletődve vártam, hogy ki jön majd hozzám, mit mond és ad majd. Mintha csak egy beavatási szertartás kellős közepébe csöppentem volna.

A várakozás pár pillanata alatt a belülre ragasztott fecnik , rajzok és tárgyak között barangoltam, de a legjobban a fejem fölé ragasztott tekerős zenedoboz tetszett, amit el is kezdtem óvatosan tekergetni, miközben hallottam hogy halkan énekelve megérkezik hozzám a Lány. Leült és mesélni kezdett. Mesélt Apukájáról, akit anyukája koldulni vitt Miskolc utcáira kicsi korában, hogy megéljenek. Mesélt arról, hogy ő már Budapesten nőtt fel, ahol jobbak a körülmények, de más az életstílus. Nem jutnak el sokszor a nagymamájához és a családhoz, mert drága a benzin, de amikor mennek, akkor már a falu határában üdvözlik őket, hogy itt a Suzuki Pestről. Szegények ott az emberek, de boldogak, sőt talán boldogabbak, mint a pestiek. Miközben mesélt, egy-egy falat ételt nyújtott át a lepel alatt, amik szorosan kapcsolódtak az ő életéhez és történetéhez. Kaptam körtét, almát, egy tradicionális törtkrumplis ételt (a nevére nem emlékszem sajnos), különleges cigány kenyeret és palacsintát is. Mind finom volt, de nem az ízük miatt volt különleges, hanem hogy jelentése volt minden falatnak.

A történetek élőbbé váltak azáltal, hogy a többi érzékszervem is aktív részese lett a pillanatnak. Az első percekben azon gondolkodtam, hogy vajon reagálhatok-e a hallottakra, válaszolhatok-e a fel nem tett kérdésekre. Elmondhatom-e, hogy mennyire átérzem milyen az, hogy a nagymama a család központja, motorja és lelke; hogy mennyire elhiszem, hogy a távoli kis faluban szegénységben nyugodtabbak és boldogabbak az emberek, mint Budapesten.  Nem tudtam, mennyire van mindez megkoreografálva, mennyire lehet beleszólni és saját képemre alakítani.

Aztán rájöttem, hogy pont ez a lényeg. Hogy nincsenek szabályok, mert minden történet és minden párbeszéd egyedi, ahogy az emberek is. Mindegy volt, hogy ki ül a lepel mögött. A pillanat számított, amiben egy kapcsolat jött létre köztünk. Az étel pedig egy csatorna volt a sok közül erre. Rövid időre szólt és mégis megérintett. Biztosan én voltam érzelgős állapotban, de a hatás megvolt, és akármi is volt a szándék, nekem működött, aminek működnie kellett és ettől lett izgalmas.

Amikor vége lett, megint jöttek értünk, kaptunk egy héliumos fehér lufit emlékbe a különleges illattal megtöltve és kikísértek. Az egész nem volt több tizenöt percnél, de jóval többnek hat így visszagondolva.

Szép volt, hangulatos volt, érdekes volt és kell még ilyen itthonra, mert az ilyen összehozza az embereket, közösséget épít és az jó, mert szükség van rá. Különösen a nagyvárosban. A két lánnyal,akivel a mesék előtt beszélgetni kezdtem egyszerre jöttünk ki és indultunk haza a hajóról és közben beszélgettünk. Még vagy egy fél vagy háromnegyed órát. Mindhárman tele voltunk mondanivalóval, miközben valahogy aznap este is úgy álltak a csillagok, hogy nekünk akkor találkozni kellett.

 

About these ads

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.

Join 255 other followers

%d bloggers like this: